Írnom kell róla

Eszembe se jut az egész, ha nem olvasom ezt a bejegyzést. De most újra felkavarodott a gyomrom, és remeg, múlhatatlanul. Azon töprengek, elmúlik-e valaha az a szorongás és változtat-e az ég világon bármit is, ha leírom.
10 éve én a biztos Budapesten üldögéltem, a Közgáz egyik nagy előadótermében. Szerintem a legtöbb ember még előző nap sem hitte el, hogy ilyesmi lehet, hogy az addig többé-kevésbé békén hagyott Vajdaság is kap egy kis ízelítőt.
Nem, nem voltam fizikailag részese ennek az egésznek. Bár kétszer is jártam Szabadkán a két hónap alatt, a négy találatból egyet se éltem át. De anyu félelme, a hangjának színe, ahányszor csak beszéltünk, a tankkal felszántott és hónapokra lezárt főút, az áramszünetbe borult ország, a koromsötét éjszkában a határon magányosan átbotorkáló hugom alakja.
És attól sem tudok igazán szabadulni, hogy ennek a fogcsikorgatóan tehetetlen időszaknak a számlájára írjam, amiért pár évvel később anyu testét maga alá gyűrte a rák.

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Átérzem ami kavarog benned mert én is itt voltam akkor,nekem is nagyon beleívódott minden perce az első repülők hangjának,a robbanásnak..borzasztó.
Remélem soha nem ismétlődik meg!!!

Anyukádat pedig nagyon sajnálom,a legnagyobb veszteségek egyike mikor elmegy tőlünk az anyukánk.Büszke lehetsz rá,a mai napig nagyon jó emberként emlegetik a környéken,lehet hogy ezt már írtam is Neked! :-)

Nóri

kiseri írta...

Szomorú... gyűlölöm a háborút. Milyen jó lenne, ha már így lenne: "Kardjaikat ekevasakká kovácsolják és lándzsáikat metszőkésekké. Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanulnak."(Mikeás 4:3) Az ENSZ falára hiába van ez írva, képtelenek megvalósítani.

Renata írta...

Igaz, semmilyen kötődésem nincs odaáthoz, de Szegedre hallottam át a bombázásokat esténként, akkor vártam az első gyermekemet.