...

Ez egy gasztroblog. Egy napló arról, hogy mit eszek, mit főzök, mit vásárolok, mit olvasok a kajákról, mit gondolok a konyhában és az éttermekben történő dolgokról.

De benne van az életem is. Nem hagyhatom ki, mert megfekszi a gyomromat, napokig kavarog bennem, mint valami megemészthetetlen szemét.

Most pedig írnom kell arról, hogy elfogták Radovan Karadzicot (ejtsd: karadzsity). És ahogy a hírportálokat nézegetem, felkavarodik az iszap. Igen, fiatal voltam még. A gimi padjait koptattam, a szüleim által biztosított gondtalanságban. Alig-alig érzékeltem valamit abból, amit ott történt Boszniában.

De utólag szégyellem magam. Az akkori érzéketlenségemért, oda nem figyelésemért. Minket akkor jobban érdekelt az infláció meg az embargó. Az, hogy hogyan lehetne benzinhez vagy étolajhoz jutni.

Azt az érzést, hogy még ma is úgy megyek Horvátországba, mintha nem történt volna semmi, nem tudom megmásítani. Krken járva a hároméveskori önmagam sejlik fel. A Plitvicei tavaknál arra gondoltam, hogy milyen csalódott voltam, amikor elmaradt az ide tervezett osztálykirándulás. Opatijához pedig mindig a januári sétáink és a barackos puding kötnek majd. Mint ahogy a Neretva völgye nekem mindig a második világháborús partizán-meséket fogja eszembe juttatni.

De mindig remeg a gyomrom, amikor a Knin környéki szellemfalvakat, a boszniai, körbekerített, de amúgy még mindig éles aknamezőket vagy éppen Vukovárt látom. Élőben. 10-15 év múltán. Most már vízum nélkül. Magyar útlevéllel utazgathatok arra. Nem kell lehajtott fejjel járnom, a magyar rendszámú autó szélvédőjét nem fogják kővel megdobálni és mocskos feliratokkal ellátni. És ha nem töröm magam, hogy szerbül beszéljek, rám sem néznek majd furcsán.

Nincsenek megjegyzések: